Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.

Egy kicsit többet rólam

Gyerekkorom óta része az életemnek az alkotás és a kreativitás a családom révén, én mégis a multinacionális világot választottam.
Viszont az évek során rájöttem, hogy a saját utamra van szükségem.
Ha érdekel, hogy ki is vagyok én, miért és hogyan jött létre kelende manufaktura ötlete, olvass tovább!

Az alkotás természetességét gyerekkoromból hozom magammal – rengeteg kézzel készített termék vett mindig is körül, az anyukám és a nagymamám folyton hímeztek, kötöttek, horgoltak. Nálunk hímzett díszpárnák, asztali futók, csipketerítők, kötött holmik a családnak és horgolt szőnyegek voltak. Mama egy idő után hozzánk költözött, ritkán láttam anélkül, hogy valamit ne hímzett vagy kötött volna. Ő egyébként szőni és gobleinezni is tudott, ha valamihez nagyon értett, az az alkotás saját kútfőből. Még alsóba jártam emlékszem, és iskola után mindig bementem mama szobájába alkotni és hallgatni, ahogy mesélt a régi világról – ő egy kis palóc faluból származott, ahol még inkább tartották a hagyományokat. Mesélt a lányokról, akik a fonóba jártak, mint a modern csajok a kávézóba, csak éppen ezek a régi lányok miközben pletykáltak, szőttek, hímeztek, készültek az életük későbbi szakaszaira, készítették a kelengyéjüket, a tapasztaltabbak pedig segítettek nekik, tanították őket. Az én gyerekkori világomtól, a mama kamasz-fialatkori világa annyira távol állt, de mégis szerettem ezeket a történeteket hallgatni, miközben tanított engem is hímezni, különleges öltési technikákat is, szél eldolgozásokat, vagy az anyagot kikészíteni. 

Az anyukám is sokat horgolt, hímzett, kötött – és azóta is - , hímzésnél lestem tőle, hogyan rajzolja át a mintát indigóval, hogyan építi fel a mintát. Mindkettőjüknek megvolt a saját stílusa, sosem készítettek egyforma darabokat, így mindkettőjüktől számtalan technikát sikerült ellesnem. Emlékszem arra, amikor magamtól meg akartam tanulni kötni, az alapszemeket fel is tudtam szedni pusztán azáltal, hogy ellestem, majd tettem át a szemeket egyik tűről a másikra, de sehogy sem értettem, nekem miért nem halad a darab, miközben nekik igen :-D Mentem anyucihoz, hogy de mégis mit rontok el, aki aztán a szárnyai alá vett, mutatta a kezdeteket, az alapmintákat, fogyasztást, szaporítást, aztán tanulgattam tovább.
Még mindig megvan az a kötőtű, amin tanultam :)

Horgolni úgy emlékszem magamtól tanultam meg, valahogy annyira a kezemre állt, és ma is a horgolás áll hozzám a legközelebb a hímzés után. Persze akkor még szinte semmit nem tudtam a fonalak és minták kombinálásának fontosságáról, egyszerűen csak imádtam a lehetőséget, hogy tervezzek és készítsek magamnak valamit, például egyik nyáron készítettem magamnak hátitáskát. Egyfelől jó érzés volt megalkotni valamit, ugyanakkor rémes táska volt, mert persze hogy lehúzta a sok könyv és kinyúlt pillanatok alatt, ráadásul a fonal is szörnyen szúrta a vállam, de én azért hordtam vagy egy hónapig méltóságteljesen az iskolába, közben gondolkoztam és nézegettem, hogy mit rontottam el, mit kellene másképp csinálni legközelebb? De volt még ilyen botlásom számtalan, miért nem egyenes a széle? Miért nem fekszik ki a kör? Miért lett a sapka olyan, mint a terítő? Miért nem jó ez a fonal? Miért lesz kisebb vagy nagyobb ugyanannyi szemből felszedett darab, ha váltok mintát? Ilyenkor mentem az anyukámhoz korrepetálásra, és aztán szépen lassan minden a helyére került a fejemben is. 

Nagyon szerettem kísérletezni, kombinálni, tovább gondolni, sajátomra formálni mintákat, formákat – és ez a mai napig is így van, legalább annyiszor bontok vissza, mint ténylegesen készítek el valamit. De nem bánom, mert ez számomra ugyanúgy része az alkotási folyamatnak, jegyzem minden rontásom, észrevételem, hogy fejlődjek. 

Varrni is próbálkoztam, de valahogy nem tudtam igazán megzabolázni az anyagot, így ma is csak egyszerű darabokat tudnék elkészíteni. Mama a varrásban is nagyon ügyes volt, de ezt a részt anyuci és az egyik nővérem vitte tovább tőle.

Mivel otthon a világom része volt a hímzés, kötés, horgolás – egyáltalán a tárgyaink kézzel készítése, a nővéreim, sógornőm is nagyon szépen varrnak (utóbbi nem mellesleg csodás csipketerítőket tud horgolni szintén), a bátyám a faiparban dolgozik – nem jelent gondot elkészíteni számára akár egy középen forgótálcás ebédlőasztalt. A másik nővérem, ő pedig a világ legfinomabb ételeit és süteményeit készíti – egyszerűen gyerekkorom óta a világ a családunkban arról szólt, hogy kitaláljuk, megcsináljuk vagy megjavítjuk. 

Annyira természetes volt számomra ez, hogy nem is gondoltam soha arra, hogy bárki számára is valami különleges tudást birtokolhatok. Azt gondoltam mindig is, hogy mindenki ugyanazt tudja, mint én, mindenki ugyanazt kapta, mint én, és mindenki meg tud mindent csinálni magának vagy a környezete számára. Azt sem gondoltam, hogy én ezzel bármit is kezdjek bármikor. 

Aztán felnőtté válás után a munka vette át a főszerepet, de magától az alkotás valamilyen formájától sosem távolodtam el, mindig szükségem volt valami kreatív tevékenységre, akár rajzolgatás, akár tánc, akár sminkelés, akár kötés vagy horgolás, de mindig kellett valami, ami egy teremtés élményhez kapcsolódott – különösen, ha éppen stresszes volt a munkám. 

Idővel pedig egyre érzékenyebb lettem a szűkebb és tágabb környezetemre, egyre fontosabbá váltak olyan kérdések számomra, hogy merre tart a világunk, mit eszek, honnan vásárlok, mennyi szemetet termelek, honnan vannak a termékek, amiket használok, mi van bennük, mindez hogy is hat rám. Meséltettem anyucit, mint annak idején mamát, hogy ez hogy volt, az hogy volt, mikor még nem volt minden ennyire gyors és materiális. Hogy jutottunk el onnan, hogy a mama még maga szőtte a konyharuháit, a fonóban sodrott fonalból, hogy minden ovis képemen anyuci által kötött ruha van rajtam, odáig, hogy semmi sem számít igazán, mert minden eldobható, lecserélhető egy perc alatt.

Közben az értékesség, hasznosság fogalmát is kezdtem újra definiálni magamban és tavaly decemberben épp egy betegségből lábadozva megérkezett a pillanat; kötés az ölemben – a puzzle darabka, amit már évek óta kerestem, holott végig ott volt a kezemben: felvenni a fonalat, a tűt és csak ölteni – kész a darab, amit kedvemre használhatok vagy tovább adhatok másoknak. Nem csak az alkotás öröme az enyém, de az is, amit másoknak okozhatok az alkotással. Ezzel együtt megfogalmazódott bennem, hogy szeretném még jobban megtanulni és átadni, amit én is kaptam, hiszen az alkotás maga időtlen, csak az adott kor igényeihez kell igazítani. 

Így alakult meg a saját vállalkozás ötlete; nekiláttam még többet tanulni az anyagokról, fonalösszetételekről, tulajdonságokról, hónapokig gyakorolgattam, pakolgattam a színeket, tervezgettem mintákat, hogy a különböző termékekhez a szerintem legjobb megoldást találjam meg.

Képzeletben feltöltöttem egy modern tulipános ládát olyan termékekkel, amelyekből sugárzik az otthonosság, a tradíció, az időtállóság és persze a hasznosság, olyan termékek, amik végig kísérik az élet apróbb és nagyobb eseményeit.

Felelevenedett, hogy mennyire szerettem mama meséit a fonóról, a kelengye készítéséről, és igyekeztem vállalkozásomnak olyan nevet és logót találni, amelyben visszaköszön a szó jelentésének szépsége és tradíciója az én interpretálásomban.

Megszületett tehát a kelende és azok a kézzel készített termékek, amiket én is és a barátaim is örömmel használnak, és amik hordozzák magukban azt a tudást, amit sok száz éven keresztül adtak át generációk egymásnak.